Sorry, sorry, sorry, és még egyszer sorry. Kicsit el vagyunk maradva a beszámolással, de ez csak annak köszönhető, hogy igazán intenzív két hét áll mögöttünk, rengeteg érdekesnél érdekesebb helyen jártunk, sok szépet és jót láttunk, sok mindent csináltunk, estére pedig általában már olyan fáradtak voltunk, hogy nem volt energiánk írni. Immáron Perhentianon vagyunk, egy paradicsomi szépségű kis szigeten Malajzia keleti partjainál (ahol ha jobbra megyünk a vízbe, óriásteknősökkel úszhatunk, ha pedig balra, akkor macskacápákkal), és ez az utolsó hét a színtiszta pihenésé, úgyhogy most megpróbáljuk kicsit utolérni magunk. És remélhetőleg a feltöltés is menni fog, ui. momentán a laptop nem képes érzékelni a wifit, és mindeddig még nem tudtuk megjavítani. Amennyiben viszont ezt olvassátok, az vagy azt jelenti hogy sikerült, vagy azt hogy találtunk más megoldást.

Tehát, ha jól sejtem Borneón tettük le a fonalat, onnan még tartozunk az utolsó nap krónikájával, mely a szerzőtársamra vár, jómagam pedig most ugrok egy napot az időben, és folytatnám a péntek reggellel, vagyis éppen indulunk Penangra. Ezen állomás valójában utólag került be az útitervbe, mégpedig azért, mert sok jót olvastunk róla, és amint azt a bevezetőmben már említettem, útba is esett Perhentian felé, úgy döntöttünk tehát, hogy ha már egyszer erre vezet az utunk, szánjunk rá egy kis időt. Ugorjunk vissza tehát péntek reggelig.

Az előző este megrendelt taxink pontosan érkezik, ezúttal egy nagyot kértünk, mely ugyan majdnem kétszer annyi mint amivel befelé jöttünk, de egyrészt még így is a hazai árnak csupán kb negyede, másrészt pedig legalább nem kell egész úton a sofőr siránkozását hallgatnunk. Mr. Gyógyegér aggodalma feleslegesnek bizonyul, tökéletesen elég lett volna az általam belőtt fél 8-as indulás is, dugó, amivel előző este riogatott, és ami miatt végülis 7-re tettük az indulást, sehol, így hát nem egész fél óra alatt kint is vagyunk a reptéren. Gyorsan becsekkoljuk magunk, leadjuk a csomagokat, átmegyünk a bevándorláson (ami itt valami rejtélyes okból kifolyólag ismét szükséges, bár Malajziát el sem hagytuk, ámde Sarawakban vagyunk, mely ugyan maláj szövetségi tagállam, de úgy látszik ilyen téren nem közösködnek a félszigeti Malajziával és Sabah-hal), kis várakozás még, és már szállhatunk is be.

Penangra 20 perccel előbb érkezünk, ami igazán remek dolog, mivel így még a 12 órás buszt is sikerül elérnünk befelé a városba. Az út kb egy óra, nincs túl nagy forgalom, és még vagy egy negyed, mire megtaláljuk a szállásunk. A szobáink csak kettőre lesznek készen, addig gyerünk együnk valamit. Idefelé rengeteg remek kisebb nagyobb kifőzést láttunk, Georgetown (Penang sziget fővárosa) egyik nevezetessége a gasztronómiája, itt nagyot hibázni nem lehet. Nekünk sem sikerül, remek Char Koay Teow-ot eszünk (sült tészta rákkal, némi marhabelsőséggel feljavítva), csak Enek nem ízlik ez sem, de ő ezt is ’no spicy’ kéri, így pedig valóba nem is az igazi, lássuk be. Erről mindig eszembe jut K, és az ő első bálozása Thaiföldön, amikor hasonlóan semmit nem volt hajlandó megenni, aztán tessék, mi lett belőle ;o)

Ebéd után vissza a szállásra, szobák már készen, elfoglaljuk őket, aztán nyakunkba vesszük a várost. Megpróbálunk sörhöz jutni, de jajj, Malajziában vagyunk, itt pedig azt aranyáron mérik. 14 ringgit körül van egy nagy üveg (70-nel szorzandó), szabadrablás! Szégyen gyalázat, de mangólevet iszunk, ami egyébként meglepően jónak bizonyul, még gyümölcsdarabkák is vannak benne. Utunk először az egykori gyarmati negyedbe vezet, szép, és kiváló állapotú, gondosan karbantartott épületeket látunk a tengerpart mentén, mind brit koloniális stílus. Régi üzleti negyed, óratorony, mely ajándék Viktória királynő gyémántjubileumára, városháza, legfelsőbb bíróság. Itt éppen megbilincselt embereket tuszkolnak egy rabomobilba, egy asszony pedig az őröket kérleli, talán még egy búcsúcsókot akar az éppen a férfiházba tartó Abdultól, egy ideig biztosan nem látják egymást. Utána még két katolikus templom, majd jöhet az óváros indiai és kínai része. Előbbiben túl sok látnivaló nincs, a Sri Mahamariamman éppen zárva, viszont a kínai részben szép templomokat látunk. Útközben megpróbáljuk beszerezni a másnap esti buszjegyet Kuala Besutba, ahonnan majd a hajó indul Perhentianra, de az utazási irodák, ahová betévedünk útközben, sajnos nem árulják, mindegyik a Komtart javasolja (mely egy hatalmas pláza komplexum az óváros szélén), talán ott. Ezt a jegyet szerettük volna online előre megvenni, de ez igazán sajnálatos módon csupán maláj bankkártyával lehetséges, amivel még sajnálatosabb módon nem rendelkezünk, ők pedig úgy látszik nem bíznak a magyar bankokban, természetesen teljesen alaptalanul.

A kínai templomok után irány a clan jetty, vagyis a kínai klánházak mólókra épült változata, melyeket ma is laknak. Emberek bent a házakban, illetve patkányok lent, a házak alatt, mindezt békés egyetértésben – gondolom én. Vagy legalábbis a patik elég nyugodtan grasszálnak lent a cölöpök között, valószínűleg ritkán vannak fentről amúgy istenesen nyakon öntve forró vízzel, mint pl. anno a törökök Egerben. És lám, itt akad sör is, viszonylag ésszerű áron, így hát sürgősen be is pótoljuk az ilyen irányú lemaradásunk. Útközben pedig a térképünk alapján megkeresünk pár street artot, melyek úgyszintén Georgetown jellegzetességének számítanak. Különböző műalkotások a falakon, van hogy csak rajz, van hogy egyéb elemekkel is ki van egészítve, pl. bicikli a falhoz támasztva, ráfestve kisfiú és kislány, jópofák.

A clan jetty után irány a Komtar, megkíséreljük megvásárolni a buszjegyeket. Röpke séta után meg is érkezünk egy akkora pláza rendszerbe, mintha kb. Budapest összes plázáját egymás mellé tették volna. Itt próbáljuk megkeresni azt a helyet, ahol buszjegyeket árulnak, tehát nagyjából tűt a szénakazalban. Kérdezősködés, útbaigazítás, mindezt kétszer is, aztán csak meglesz a hely, a szokásos kis irodák egymás mellett a pláza aljában. Rögtön be is térünk az elsőbe, ahol amikor meghallgatják hogy mit is szeretnénk (Butterworth-ből, ami Penanggal szemközt, már a szárazföldön található város(rész) neve, eljutni Kuala Besutba ugyebár), közlik hogy ez így nem lehetséges, ők csak Penangról tudnak jegyet adni. Ez nekünk azonban nem okés, hiába vagyunk éppen Penangon, innen, a városból kibuszozni a Sungai Nibong buszpályaudvarra, ahonnan a busz megy, tovább tart, mint csak szimplán átkompozni szembe, ráadásul innen a busz egy órával korábban is indul – mivel ugyanez a busz áll meg Butterworthben is. Rövid telefon tehát, okés, menni fog, ámde 20%-kal drágább árat mondanak, mintha a neten vettük volna meg. Ez azért kissé sok jutaléknak, szóvá is tesszük, mire közlik, hogy ez bizony ennyi, a busztársaság honlapján rossz ár szerepel. Na itt rögtön ott is hagyjuk őket, nem is a plusz 10 ringgit miatt, ennyit megérne hogy megvan a jegy, hanem mert hülyének néznek, és ezt én nagyon nem szeretem. A következő pedig egyenesen azt mondja, hogy nincs is már jegy Kuala Besutba, eladták az összeset, de micsoda hatalmas szerencsénk is van hogy betévedtünk ide, mivel nekik pont van egy mikrobuszuk ami éppen oda megy, abban pedig pont van még négyünknek hely. És pont csak a duplájába kerül az egész. A kicsit rutintalanabb utazó, vagy aki csak szimplán nem olvasta Pó Apó könyveit (micsoda kapitális hiba!) az ilyen és hasonló átverésekről, melyek szerte DK Ázsiában honosak, most minden bizonnyal megrettent volna, és hálálkodva rögtön be is nevez a mikrobuszra. Nekünk azonban szerencsére van már némi rutinunk a környéken való utazgatásban, nem mellesleg pedig Pó Apó kihagyhatatlan remekműveit is volt szerencsénk olvasni, azon kívül pedig tegnap, amikor mindezt lecsekkoltuk a neten, láttuk hogy a 30 helyből még 25 szabad, tehát mosolygunk egyet a próbálkozáson, és azzal a lendülettel fordulunk is ki, jöhet a B terv, vagyis szépen fogjuk magunkat, átugrunk szembe Butterworthbe, a buszállomás épp a kompállomásnál van, és szépen megvesszük a természetesen még bőséges számban rendelkezésre álló jegyeket éppen azon a tökéletesen pontos áron, ami a honlapon is akkurátusan fel van tüntetve. Utólag ez azért csak jó húzásnak bizonyul, lévén bár amikor még elindultunk, volt pár üres hely a buszon, a következő megállóban azonban már tele lett.

Dolgunkat ilyen jól végezve gyerünk vacsorázni. Apró bökkenő azonban, hogy az iménti művelettel elment némi idő, így már este 10-re jár, kevés hely van csak nyitva. Food courtok csak messzebb vannak, így azokkal már nem is próbálkozunk, a környéken a kínaiak pedig sajnos már zárva, így hát maradnak az indiaiak, amiket nem túlságosan kultiválunk, kissé lehúzósak, és szeretik átverni az embert – már ha tudják. Most is megpróbálják, de résen vagyunk, így nem jön össze. Hazafelé még megállunk egy még nyitva lévő kis pultnál, éppen a kajáldával szemben, ahol édességeket árulnak, próbáljuk ki hát ezt is. Rizslisztből készült valami, kókusszal és barnacukorral, hármat adnak belőle 2 ringgitért, nem hagyhatjuk itt. És milyen jól tettük hogy nem hagyjuk, finomnak bizonyul.

Másnap kényelmesre vesszük a figurát, egyrészt reggeli egyébként is csak fél 9-től van, másrészt pedig mára csak a Kek Lok Si, egy kínai templom a várostól mintegy órányi buszútra, valamint a Penang Hill van mint program, nem kell rohannunk sehová. Megreggelizünk tehát, majd kicsekkolunk, a cuccokat a szálláson hagyjuk, kisétálunk a kompkikötőbe, ahonnan a helyi buszok is mennek, és célba vesszük a Kek Lok Sit. K szerint ez DK Ázsia legnagyobb kínai temploma, higgyük tehát el neki. Már messziről látszik egy hatalmas szobor, felette még hatalmasabb tetőzettel, az egész lehet vagy 40-50 méter magas, monumentális egy látvány. Magához a templomhoz bizbaszárusok hadán kell keresztülverekednünk magunkat, akik mindenféle szart árulnak, konkrétan is. De tényleg, az egyiknél konkrétan egy csomó műszar van, esküszöm még büdösek is. Á azóta is sajnálja, hogy nem kérdezte meg tőle, hogy ez vajon mire jó? Szóval átküzdjük magunkat rajtuk, nem túl erőszakosak, főleg mivel frissen szocializálódtunk ilyesmiken Kambodzsában, az ottaniakhoz képest ezek csak gyenge ipari tanulók, max egy kettes alá. A templomkomplexum valóban hatalmas, először előkertek sorai következnek, kisebb és nagyobb csarnokok, főszentély, kívánságfával (ez K által használódik is), majd jobbra fent a pagoda, balra fent a fentebb már említett szobor. Először a pagodát látogatjuk meg, fel is mászunk a kilencszintes tornyának a hetedik szintjéig, tovább pedig csak azért nem, mert innentől már le van zárva. Aztán jöhet a szobor, amihez egy kis minisikló szerű lift visz fel, és egyébként Avalókitéshvara Bódhiszattvát ábrázolja. Mármint a buddhistáknak. A kínaiaknak pedig valaki mást, akinek kínai neve van, és amit nem bírtam megjegyezni.

Lefelé sétálunk, és ha már lendületben vagyunk, átsétálunk a Penang Hillhez, mely innen csak pár percre van, és melyre ismét csak sikló visz fel, ámde ez már jóval komolyabb darab. Négy perc alatt abszolválja a 712 méteres magasságot, szóval nem az a Budavári fajta. Fent van minden, mint a búcsúban, először is szuper kilátás Georgetownra, melynek csak apró szépséghibája, hogy a hatalmas párától a város alig látszik, aztán hindu templom, mecset (bár ezek mondjuk egy búcsúban pont nem annyira vannak), illetve egyéb helyek ahol pénzt lehet költeni. Na meg egy felirat, mely szerint nem voltál Penangon, ha nem voltál a Penang Hillen. Ennek nagyon megörülünk, mivel így akkor már egészen biztos, hogy voltunk Penangon. Található még egy food court is, melyet éppen megfelelőnek ítélünk meg egy röpke ebéd elfogyasztására, s így is tesztünk. Kipróbálom a Penang Laksát (összerohasztott halból főzött leves, makarónival meg zöldségekkel, savanykásra ízesítve), de azt hiszem ez nem lesz a kedvencem.

Mindezek után pedig nem marad már más hátra, mint előre, vagyis irány lefelé, és vissza a városba. Georgetownban felkeresünk még egy pár street artot, többek között azt ami Bruce Lee-t ábrázolja, mert úgy éreztük hogy ezt látnunk kell, majd pedig egy kiskereskedelmi egységet, amit meg azért kell, hogy feltankoljunk (relatíve) olcsó sörrel, ami Perhentianon majd nagyon jól fog jönni. Amint pedig ezt is sikeresen letudjuk, irány vissza a szállásra, felmarjuk a cuccokat, majd jöhet ismét a kikötő. Útközben megállunk a tegnap este kipróbált édességes néninél, a sikerre való tekintettel vásárolnánk még egy adagot, de egynémely indiai hiénák éppen előttünk fosztják ki teljesen, annyi marad csupán, ami egy adagot sem tesz ki, ellenben látva mélységes csalódottságunkat, azt térítésmentesen nekünk adja. Igazán kedves tőle, illedelmesen megköszönjük, majd azon helyt el is fogyasztjuk.

A túloldalra átkompozván betérünk még a buszpályaudvar melletti food courtba elfogyasztani az utolsó autentikus vacsorát (Perhentianon sajnos már csak turistás helyek lesznek), és felpattanunk az éjszakai buszra. Az otthonról smsben érkező hírek (Apunak ezúton is köszi) csak fokozzák az emelkedett hangulatom, miközben mi itt robogunk Kuala Besut felé, idegenben alázzuk porrá és taszítjuk a kiesés felé a köcsög névbitorló Felcsútot, a vége 0:4. Szebb éjszakám nehezen lehetne, édesdeden alszom hát egészen míg meg nem érkezünk ;o)