Bangkok valójában mondhatni csupán véletlen került bele a programba, mivel éppen ide találtunk megfelelő árú repjegyet a két lehetséges indulási pont közül. Illetve ez így ebben a formában azért nem teljesen igaz, mivel K személyes vonzalmából kifolyólag ugyancsak erősen presszionált, hogy a lehetséges kettő közül éppen Bangkok legyen. És ha már viszont Bangkok lett, hát akkor megpróbáltunk szorítani némi időt is, hogy legalább valamennyit lássunk belőle. Konkrétan egy estét/éjszakát, valamint a következő délelőttöt sikerült. Ezen a bizonyos első estén pedig rögtön nem várt bonyodalmakkal és kisebb-nagyobb nehézségekkel szembesültünk, melyekből egy kalandos kis este kerekedett. Következzen hát a története.

Szerencsésen késés nélkül érkezünk a Suvarnabhumira, eddig jó. Bevándorlás, rövid sor, pecsét megvan, csomagok megjönnek, irány a City Link, a reptéri skytrain. Pár perc és jön, újabb fél óra a Paya Thai állomás, már igencsak bent a belvárosban. Innen még egy rövidke út taxival a Khao San road, amit csak a hátizsákosok mekkájának neveznek, nem is érdemtelenül. Lekecmergünk a kb 5 emelet magas skytrainről, két majd 20kg-s csomaggal ez nem is olyan könnyű. A taxik persze rögtön megállnak, amint meglátnak, 4 farang, nagy bőröndökkel igencsak zsíros falatnak tűnik. Azonban ők természetesen nem tudják, amit mi igen, mégpedig a pontos viteldíjat a célállomásunkig. Az első pont dupla árat mond, így rövid úton elhajtódik. A második már csak másfélszerest, de hasonló sorsra jut ez is. Aztán a harmadikon már csak egy kicsit kell faragni, így megalkuszunk. Azonban mivel a csomagtartó felét elfoglalja a gáztartály (mint később kiderült, Bangkokban minden taxi gázos, pedig csak úgy 230-240 Ft egy liter benzin), négyen plusz csomagok nem férünk be, két taxi kell. De erre mondjuk számítottunk előre, így különválunk.

Aztán ami a hotelben vár, na arra már nem. Közlik velünk, hogy a becsekkolás feltétele 1000 baht letét, melyet ők csak és kizárólag bahtban hajlandók elfogadni. Nekünk ez nem a legjobb, mivel holnap már továbbállunk, 1000 bahtot, illetve ennek négyszeresét, merthogy ezt fejenként kérik, pedig ennyi idő alatt nem áll szándékunkban elkölteni, ráadásul a pénzváltók már bezártak, még csak váltani sem tudunk. Ez őket persze viszonylag kevéssé érdekli. Felajánlunk helyette 200 dollárt, de nem, ők csak kötik az ebet a karóhoz, letétet csak bahtban. 200 dollár hiába másfélszer annyi, akkor sem. A szabály az szabály, és különben is, nem lenne fair a többi vendéggel szemben – mondják ők. Ugyan honnan a bánatos lóf…szból tudnák meg, mondjuk mi. Már éppen kezdeném elveszíteni a türelmem, amikor eszembe jut, hogy na itt aztán mindennel célt lehet érni, kivéve az ordibálással. Ez náluk a gyengeség jele, mélységesen lenézik azt aki kijön a sodrából. Így hát előveszem a lehető legszélesebb mosolyom, valamint Knak is ezt tanácsolom, lévén érzékelem, hogy már nála is ugyancsak elvékonyodott az a bizonyos cérna. Célt persze ezzel sem érünk, de legalább sikerül továbblendíteni a dolgot, adnak egy embert, aki elvezet egy még nyitva tartó pénzváltóhoz. Á és én megyünk vele, a lányok maradnak a csomagokkal. Ezen a ponton merül fel bennem, hogy kauciót fejenként kérni aztán végképp nem szokás, hogy is van ez akkor pontosan? Vissza is fordulok, kérdőre vonom a szolgálatban lévő hölgyet, de ő csak bizonygatja hogy 4000-et szeretne. Jól van, akkor menjünk, itt most nem vagyunk nyerő helyzetben, a win - win pedig nekik szemmel láthatóan nem cél. Tehát gyors váltás, majd továbbra is a lehető legszélesebb mosolyommal egyenként, minden tételt szépen külön hangsúlyozva a kezébe számolom a 4000 bahtot. Így már jó? Így már jó. Ha minden rendben van kicsekkolásnál, visszaad kétezret. Nem, akkor mégsem jó, hogyhogy csak kétezret? Hát mert egy szoba 1000. De mi kártyával akarunk fizetni, így mi. Ja, akkor ezt most megtesszük, és akkor máris csak 2000 kell, így ő. E ponton pedig már szóvá sem teszem, hogy akkor eddig miért per fő kérte a kauciót, örülök hogy végre megoldódott a sztori, és lezuhanyozhatunk így több mint egy nap utazás, valamint a 30 fokban, totál felöltözve való kóválygás után.

Gyors zuhany tehát, és irány a város, ma estére még terveztünk egy kis hajókázást, hogy lássuk a kivilágított Wat Arunt, valamint Á&E kívánságára a Pat Pongot (nevezzük talán éjszakai piacnak) terveztük felkeresni. Ez K napja, tulajdonképpen az ő kedvéért jöttünk ide, ő rakta össze a programot is, ő navigál tehát. És itt kezdődnek a nehézségek ;o)

Első körben nem sikerül megtalálni a Chao Prayát, pedig nem olyan kis folyócska, és elvileg közel is van. Biztos az az oka, hogy ahogy kiléptünk, természetesen rögtön beszédültünk az első 7/11-be, ott pedig belekapaszkodtunk egy 0,63-as Changba, ami K esetében az ezen az éghajlaton szokásos gyorsasággal meg is tette a hatását. Előbb utóbb azért mégiscsak kilyukadunk a partján, hamarosan meg is találjuk a hajóállomást, ami meglepetésünkre zárva. Ugyan este 11 körül jár már az idő, de K váltig állítja, hogy utánanézett, a hajó 3-ig jár. Nos igen, ami tény az tény, a tények pedig makacs dolgok, valóban 3-ig, a figyelmét csupán két kis, jelentéktelennek tűnő, ámbár e kontextusban mégsem annyira annak tekinthető betű kerülte el, melyek a 3-as szám után álltak. Először egy p, majd rögtön utána egy m ;o)

Hajókázás így tehát ma már nem lesz, keressünk csak alternatív megoldást, mondjuk egy taxi képében. A környék tele tuk-tukokkal, K gondol egyet, leszólítja a legközelebbit, akitől rögtön olyan árat hall, amit elsőre nem hisz el, és kivételesen nem azért mert olyan magas. Emlékeinkben ugyanis az élt 4 évvel ezelőttről, hogy a tuk-tuk aránytalanul drága, még a taxi is olcsóbb. Na most erre éppen úgy tűnik, hogy ez valamiért már nem igazán így van, így gyors megállapodás születik, bepréseljük magunkat mind a négyen, és máris robogunk a Pat Pong felé. Útközben barikádok, páncélozott csapatszállító harcjárművek, a pár nappal ezelőtt, a kormányellenes tüntetők és rendfenntartók közötti összecsapások nyomai. Mindenkit megnyugtatandó, ennél sokkal többet szerencsére végig nem érzékeltünk az egészből. Majd fél óra mire odaérünk, ehhez a képest a 150 bahtos viteldíj még thai viszonylatban is nevetséges semmiségnek tűnik.

Bolyongunk egy kicsit a piacon, amit itt nem árulnak, az nem is létezik. Viszont későre jár már, ideje lenne enni is valamit, Az első ötlet az, hogy menjünk inkább vissza, és majd a Khao San környékén, ámde végigérve az utcán feltűnik néhány ételkészítő kocsi, valamint isteni illatok csapják meg az orrunk. K sürög forog, innen két pad thai, onnan egy tom yum leves már rendelődik is. Á, de méginkább E számára ez új, egyelőre hitetlenül csóválják a fejüket, hogy hogy lehet egy ilyen helyen enni, de rövid bizonygatás után ők is bevállalnak egy-egy pad thait. Egyszerűen isteni, ellenben hihetetlenül erős, a könnyünk is folyik tőle, az a kategória, ami háromszor csíp. De kétszer egészen biztosan, ezt volt szerencsém tapasztalni is, a harmadikat már nem, lévén bele szerencsére nem léptem ;o) A végén aztán a tom yum mintegy felét sikeresen részben az asztalra, részben Á ölébe öntöm, úgy látszik a Chang nem csak K esetében meg a hatását.

Vacsora után már tényleg irány haza, késő van, már 1 óra is elmúlt, és holnap sűrű nap lesz, azért aludni is kellene valamennyit. K már úgy alkuszik a tuk-tukosokkal, mintha mindig ezt csinálta volna. Még egy kis séta a Khao San-on, aztán számunkra véget is ér a nap, ezennel pedig ez a bejegyzés is.

Folyt köv talán holnap, feltéve hogy a szerzőtársam összekapja magát ;o)