Előzetesen sokat töprengtünk azon, hogy hogyan és mivel is gyűrjük le a Phnom Penh és Siem Reap közti, nagyjából 320 km-es távolságot. A megoldásra ésszerű keretek között három közlekedési eszköz kínálkozik, úgy mint repülő, hajó, valamint busz. A repülő aránytalanul drága, mivel ezt a viszonylatot csak a Cambodia Angkor Air repüli, így monopóliuma van, ez tehát rögtön ki is esett. A maradék két lehetőség közül előzetesen inkább a hajó felé hajlottunk, de aztán sok olyasmit hallottunk/olvastunk, hogy a hajók nagyon ramaty állapotban vannak, kicsi a hely rajtuk, elég gyötrelmes velük az utazás, és egyébként sincs semmi látnivaló útközben, így a mérleg nyelve kezdett némileg a busz felé billenni. Mellette szólt az is, hogy a hajónál lényegesen olcsóbb. Aztán az utazás előtti utolsó hetekben inkább a buszról olvastunk legalább ilyen rosszakat, úgy mint tipikus ázsiai buszok, vagyis az a verzió, amit iszonyatosan túlzsúfolnak, a csomagok az ülések közti közlekedőn, illetve még ide is kis stokikat tesznek, ahol leginkább a helyiek kuporognak. Meg hogy az állandó dugók miatt a hat órásnak mondott út könnyen akár a másfélszerese is lehet, így végülis úgy döntöttünk, hogy hacsak lehet, és járnak a hajók (ilyenkor, a száraz évszakban előfordul, hogy annyira alacsony a víz, hogy nem tudnak közlekedni), akkor ezt választjuk. Így is tettünk tehát, és milyen jól tettük! Hogy miért is? Na ez következik alább.
A jegyeket tehát már a Phnom Penhbe érkezésünk napján beszereztük, a hajójegy 35 dolláros árában a transzfer a kikötőbe is benne foglaltatik, reggel 7-re jönnek értünk, indulás f8-kor. Előző este pedig azt is megbeszéljük, hogy f7-re kérjük a reggelit, leadjuk a rendelést is. Ehhez képest másnap reggel a személyzetnek minderről fogalma sincs, úgy látszik hiába írt fel tegnap este mindent akkurátusan az úriember, mindez valahogy mégsem jutott el a megfelelő helyre. Sebaj, rendelés újra, kaja elkészül, éppen be is fejezzük amikor megérkezik a transzfer, tökéletesen pontosan. Rendben ki is érünk a kikötőbe, a vocherünkért cserébe megkapjuk a jegyeinket. Rövid üldögélés után intenek a stég felé, jöhet a beszállás. Ával lecipeljük a cuccokat, ezek a hajó hátába kerülnek, mint később kiderül a motortérbe, mi pedig beszállunk elől.
A hajó maga egy hosszú szivar, olyasmi mint a dunai szárnyashajók, Vöcsök és társai, ámde ennek nincsenek szárnyai. Állapotát tekintve talán a korának megfelelő jelzőt használnám, annak ellenére is hogy valójában fogalmam sincs a koráról. Mindenesetre közel sem annyira lepattant, mint amire számítottunk. Úgy kb 80 személyes lehet, ugyan nincs telt ház, de azért nem sok hely marad szabadon. A jegy természetesen helyre szól, így hát gyorsan meg is keressük, levágom a hátizsákom, majd rögtön irány a teteje, én itt tervezem az utazást. Á velem tart, a lányok maradnak lent – egyelőre.
Ázsiában igencsak érdekes, ámde rendkívül szimpatikus biztonsági előírások és szabályok vannak érvényben, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy csinálj amit akarsz, csak vigyázz magadra. Vagy ha nem vigyázol, hát az a te bajod. Otthon elképzelhetetlen lenne, hogy bármilyen közlekedési eszköznek is a nem egészen e célra kiképzett tetején utazzunk, különösen nem pedig egy olyan hajónak, ami azért nem gyök kettővel hasít a vízen. Itt persze senki egy büdös szót se, csináljon a turista amit csak szeretne, aztán pedig vessen magára. A tető szélén két oldalt azért van egy kb 10 centi magas korlátszerű valami, ebbe lehet kapaszkodni, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy innen leesni azért igencsak komoly ilyen irányú tehetséget feltételez.
A legénység egy hosszú bambuszrúddal ellöki a járgány a kikötőtől, majd szám szerint 1768 ló ereje dübörög föl a talpunk alatt, ahogy a meglepően jó állapotú MAN Marine Diesel munkához lát. Sebességünk igazán impozáns, egy vérbeli motorcsónak is megirigyelhetné, a parton közlekedő autókból kiindulva úgy kb 50-nel mehetünk. Á és én állunk a tetőn fülig érő szájjal, élvezzük a helyzetet, és nézzük Phnom Penh-t a vízről, illetve a vízpartra épített, hosszú bambuszcölöpökön álló kunyhók hosszú sorát a folyó mentén.
Először a Tonle Sap folyó szövevényes vízi útrendszerén haladunk, kezdetben majdnem Dunányi, aztán az elágazások során szépen szűkül, hogy később újra egy széles ágra érjen. Szépen lassan az utazóközönség többsége kimerészkedik a tetőre, mégiscsak jobb itt mint odalent. Aki lent marad, szinte kivétel nélkül alszik.
…mint ahogy most énis tenni fogom, lévén már éjfél elmúlt, és holnap vár még ránk egy nagy túra Angkor romjai között. Folytatás vagy holnap este, vagy szombaton, útban Borneo felé ;o)
Utolsó kommentek