Szombat van, mi pedig úton Borneo felé (mikor feltöltöm, már meg is érkeztünk), jöjjön tehát akkor a folytatás.
Szóval, E előzetesen érdeklődik, hogy a tetőről vajon le lehet-é esni, Á pedig férfiasan bevallja, hogy igen, elvi síkon ez semmiképp nem elképzelhetetlen, így hát E is marad lent. Ott azonban a légkondi dolgozik ezerrel, az Ázsiában szokásos módon, vagyis ha már egyszer van, akkor nyomassuk amit csak bír, olyan nincs hogy csak mondjuk olyan kellemes 22 fokot csinálunk. Fent mégiscsak sokkal jobb, meleg van, egyre melegebb, a nap süt ezerrel, ámde a menetszél teljesen elviselhetővé teszi. A folyón halászok, lelkesen integetnek az elhaladó hajónak, utána pedig minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a kis lélekvesztőjüket fel ne borítsák az általunk keltett hullámok.
A trópusi napnak a fele sem tréfa, pláne ha még széllel is párosul, és nem érezni az erejét, így hát le is megyek gyorsan, fejkendő fel, karok lábak bekenve, azonban nem minden a terv szerint sikerül, konkrétan a homlokomból kilátszó, mintegy fél centi széles csík megég mint az állat. Az elkövetkező napokban a homlokomon egy vörös csíkkal közlekedek, irtó vicces látványt nyújtva, csak azon csodálkozom kissé hogy nem röhögi minden kambó halálra magát a hülye fehér turistán ;o)
Nemsokára a lányok is kimerészkednek a tetőre, már legalább a fél hajó fent van, Á pedig előkerít a varázstáskájából négy sört, indulhat tehát a móka, ezt kortyolgatva figyeljük a folyó menti életet, illetve amennyi látszik belőle. A vízszint alacsony, szinte végig magas partfalak között haladunk, tehát csak azt látjuk ami közvetlen a parton van. Áthaladunk egy úszó falun is, rengeteg, stégekre, illetve hajókra épített ház, valamint a parton több emelet magasságban bambuszcölöpökre épített társaik. A cölöpök magassága mutatja, hogy milyen komoly víz lehet itt az esős évszak idején. Még a falu előtt látunk egy költözködést is, egy úszó házat vontat egy hajó, így azért könnyű, semmi ki-be pakolás, menjünk csak házastul ha épp meguntuk a szomszádokat.
Úgy kb három óra száguldás után kiérünk a Tonle Sap tóra. A két part egyre távolodik, először mocsaras lagúnákon megyünk át, rengeteg kisebb nagyobb sziget, amik az esős évszakban mind víz alatt vannak, most pedig megy a gazdálkodás. A Tonle Sap vízszintje az esős évszakban akár 10 méterrel is emelkedhet, ilyenkor a megáradt Mekong visszaduzzasztja a Tonle Sap folyót, annyira hogy visszafelé folyik, nem levezeti a tó vizét, hanem épp ellenkezőleg, feltölti azt. A száraz évszakra levonuló víz pedig rendkívül értékes termőterületeket hagy maga után. Az egyik ilyen részen lassítunk, a hajótól max 10 méterre már csak térdig ér a víz. Ha egy kicsit alacsonyabb a vízállás, itt már nem lehet közlekedni.
A partok tehát folyamatosan távolodnak, előbb csak mintha a Balaton közepén lennék, aztán már inkább mintha a tengeren, partot semerre sem látni. Az utazóközönség szépen lassan visszaszivárog a hajó belsejébe, K kivételével mi maradunk, ő inkább a lenti alvást választja, horkolását az utastársak még a nem éppen csendes motor ellenére is szóvá teszik ;o) Látnivaló tehát már nem sok, max annyi, hogy időnként a víz tetején olyan sűrű moszatok vannak, hogy minden méregzöld körös körül, még a hajó által felvert víz is. Elheveredünk szépen, E naplót ír, Á már alszik is, és ahogy leteszem a fejem, a motor erős vibrációja ellenére engem is hamarosan elnyom az álom. Nem sokat alhatok azonban, amikor hirtelen arra riadok fel, hogy a kezemben tartott (bank)jegyet kikapja a szél, és huss, volt nincs. Úgy pattanok fel hirtelen mint a rugó - E nem is érti a helyzetet, kérdőn néz rám - és jópár másodpercbe beletelik mire rájövök hogy mindezt csak álmodtam, minden bizonnyal azért, mert még mielőtt elaludtam volna, azon gondolkoztam hogy a zsebemben lévő telefon vajon jó helyen van-e így, nem fog-e kiesni, aztán pedig b@szhatom leshetek.
Nemsokára E is levonul, az út hátralévő részében Ával beszélgetünk. Öt és fél óra után szemben kezd feltűnni a part, megcélozzuk egy kis folyócska, a Siem Reap torkolatát. A torkolat körül rengeteg úszó étterem, és krokodilfarmok. A sofőr bekormányozza a járgányt a folyócskába, itt már visszaveszünk a sebességből, komoly forgalom van, rengeteg kisebb nagyobb turistahajó igyekszik ki a Tonle Sapra. Újabb negyed óra, amikor feltűnik a ’kikötő’, hajók a part mellett, egy móló távolabb, illetve egy lépcső a meredek, poros parton. Kissé meglepődök, hogy mi nem a mólóhoz, hanem csak úgy a lépcső felé fordulunk, de már csúszunk is fel a partra, kész, megjöttünk. a látvány, ami itt tárul a szemünk elé, leírhatatlan, tiszta szerencse hogy Á rögzítette ;o)
A helyi szálloda igen kedvesen előre tájékoztatott, hogy a szobánk árában benne foglaltatik a transzfer is, így itt már várnak, mint ahogy szinte mindenki mást is, a hajóra várakozó helyi tuk-tukos hiénák nagyrészt hoppon maradnak. Transzfer tehát rendben, más kérdés, hogy hogy fogunk beférni az elénk küldött egyetlen tuk-tukba a csomagjainkkal, de mielőtt még mindenki izgulna, mint minden, ez is viszonylag egyszerűen megoldódik. Ha egy tuk-tukba befér úgy kb 10 kambó, plusz cuccok, akkor ez négy fehér embernek sem jelenthet problémát, még ha csomagokkal is vannak ;o) Így utazunk tehát Siem Reap-be, mely az elkövetkező három nap a bázisunk lesz, miközben felfedezzük az ősi Angkori civilizáció fantasztikus emlékeit – ámde ez már egy következő bejegyzés témája, melynek asszem most így lendületből neki is állok ;o)
Utolsó kommentek