K&Zs nagy kalandja Kambodzsaban es Malajziaban

Szombat van, mi pedig úton Borneo felé (mikor feltöltöm, már meg is érkeztünk), jöjjön tehát akkor a folytatás.

Szóval, E előzetesen érdeklődik, hogy a tetőről vajon le lehet-é esni, Á pedig férfiasan bevallja, hogy igen, elvi síkon ez semmiképp nem elképzelhetetlen, így hát E is marad lent. Ott azonban a légkondi dolgozik ezerrel, az Ázsiában szokásos módon, vagyis ha már egyszer van, akkor nyomassuk amit csak bír, olyan nincs hogy csak mondjuk olyan kellemes 22 fokot csinálunk. Fent mégiscsak sokkal jobb, meleg van, egyre melegebb, a nap süt ezerrel, ámde a menetszél teljesen elviselhetővé teszi. A folyón halászok, lelkesen integetnek az elhaladó hajónak, utána pedig minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a kis lélekvesztőjüket fel ne borítsák az általunk keltett hullámok.

A trópusi napnak a fele sem tréfa, pláne ha még széllel is párosul, és nem érezni az erejét, így hát le is megyek gyorsan, fejkendő fel, karok lábak bekenve, azonban nem minden a terv szerint sikerül, konkrétan a homlokomból kilátszó, mintegy fél centi széles csík megég mint az állat. Az elkövetkező napokban a homlokomon egy vörös csíkkal közlekedek, irtó vicces látványt nyújtva, csak azon csodálkozom kissé hogy nem röhögi minden kambó halálra magát a hülye fehér turistán ;o)

Nemsokára a lányok is kimerészkednek a tetőre, már legalább a fél hajó fent van, Á pedig előkerít a varázstáskájából négy sört, indulhat tehát a móka, ezt kortyolgatva figyeljük a folyó menti életet, illetve amennyi látszik belőle. A vízszint alacsony, szinte végig magas partfalak között haladunk, tehát csak azt látjuk ami közvetlen a parton van. Áthaladunk egy úszó falun is, rengeteg, stégekre, illetve hajókra épített ház, valamint a parton több emelet magasságban bambuszcölöpökre épített társaik. A cölöpök magassága mutatja, hogy milyen komoly víz lehet itt az esős évszak idején. Még a falu előtt látunk egy költözködést is, egy úszó házat vontat egy hajó, így azért könnyű, semmi ki-be pakolás, menjünk csak házastul ha épp meguntuk a szomszádokat.

Úgy kb három óra száguldás után kiérünk a Tonle Sap tóra. A két part egyre távolodik, először mocsaras lagúnákon megyünk át, rengeteg kisebb nagyobb sziget, amik az esős évszakban mind víz alatt vannak, most pedig megy a gazdálkodás. A Tonle Sap vízszintje az esős évszakban akár 10 méterrel is emelkedhet, ilyenkor a megáradt Mekong visszaduzzasztja a Tonle Sap folyót, annyira hogy visszafelé folyik, nem levezeti a tó vizét, hanem épp ellenkezőleg, feltölti azt. A száraz évszakra levonuló víz pedig rendkívül értékes termőterületeket hagy maga után. Az egyik ilyen részen lassítunk, a hajótól max 10 méterre már csak térdig ér a víz. Ha egy kicsit alacsonyabb a vízállás, itt már nem lehet közlekedni.

A partok tehát folyamatosan távolodnak, előbb csak mintha a Balaton közepén lennék, aztán már inkább mintha a tengeren, partot semerre sem látni. Az utazóközönség szépen lassan visszaszivárog a hajó belsejébe, K kivételével mi maradunk, ő inkább a lenti alvást választja, horkolását az utastársak még a nem éppen csendes motor ellenére is szóvá teszik ;o) Látnivaló tehát már nem sok, max annyi, hogy időnként a víz tetején olyan sűrű moszatok vannak, hogy minden méregzöld körös körül, még a hajó által felvert víz is. Elheveredünk szépen, E naplót ír, Á már alszik is, és ahogy leteszem a fejem, a motor erős vibrációja ellenére engem is hamarosan elnyom az álom. Nem sokat alhatok azonban, amikor hirtelen arra riadok fel, hogy a kezemben tartott (bank)jegyet kikapja a szél, és huss, volt nincs. Úgy pattanok fel hirtelen mint a rugó - E nem is érti a helyzetet, kérdőn néz rám - és jópár másodpercbe beletelik mire rájövök hogy mindezt csak álmodtam, minden bizonnyal azért, mert még mielőtt elaludtam volna, azon gondolkoztam hogy a zsebemben lévő telefon vajon jó helyen van-e így, nem fog-e kiesni, aztán pedig b@szhatom leshetek.

Nemsokára E is levonul, az út hátralévő részében Ával beszélgetünk. Öt és fél óra után szemben kezd feltűnni a part, megcélozzuk egy kis folyócska, a Siem Reap torkolatát. A torkolat körül rengeteg úszó étterem, és krokodilfarmok. A sofőr bekormányozza a járgányt a folyócskába, itt már visszaveszünk a sebességből, komoly forgalom van, rengeteg kisebb nagyobb turistahajó igyekszik ki a Tonle Sapra. Újabb negyed óra, amikor feltűnik a ’kikötő’, hajók a part mellett, egy móló távolabb, illetve egy lépcső a meredek, poros parton. Kissé meglepődök, hogy mi nem a mólóhoz, hanem csak úgy a lépcső felé fordulunk, de már csúszunk is fel a partra, kész, megjöttünk. a látvány, ami itt tárul a szemünk elé, leírhatatlan, tiszta szerencse hogy Á rögzítette ;o)

A helyi szálloda igen kedvesen előre tájékoztatott, hogy a szobánk árában benne foglaltatik a transzfer is, így itt már várnak, mint ahogy szinte mindenki mást is, a hajóra várakozó helyi tuk-tukos hiénák nagyrészt hoppon maradnak. Transzfer tehát rendben, más kérdés, hogy hogy fogunk beférni az elénk küldött egyetlen tuk-tukba a csomagjainkkal, de mielőtt még mindenki izgulna, mint minden, ez is viszonylag egyszerűen megoldódik. Ha egy tuk-tukba befér úgy kb 10 kambó, plusz cuccok, akkor ez négy fehér embernek sem jelenthet problémát, még ha csomagokkal is vannak ;o) Így utazunk tehát Siem Reap-be, mely az elkövetkező három nap a bázisunk lesz, miközben felfedezzük az ősi Angkori civilizáció fantasztikus emlékeit – ámde ez már egy következő bejegyzés témája, melynek asszem most így lendületből neki is állok ;o)

Szerte Azsiaban a legeslegjobb kajakat utcai etkezdekben lehet enni. Ma is ilyen helyen vacsoraztunk, szerencsere a konyha nyitott volt (egy kis sikatorszeru valamiben), ezert be tudtam pillantani a rakos sult teszta keszites rejtelmeibe, ime. :-) Szokas szerint a vegeredmeny issssteni finom volt, mindennap tudnek ilyet vacsizni. Meg ebedelni. Meg reggelizni. :-)

Előzetesen sokat töprengtünk azon, hogy hogyan és mivel is gyűrjük le a Phnom Penh és Siem Reap közti, nagyjából 320 km-es  távolságot. A megoldásra ésszerű keretek között három közlekedési eszköz kínálkozik, úgy mint repülő, hajó, valamint busz. A repülő aránytalanul drága, mivel ezt a viszonylatot csak a Cambodia Angkor Air repüli, így monopóliuma van, ez tehát rögtön ki is esett. A maradék két lehetőség közül előzetesen inkább a hajó felé hajlottunk, de aztán sok olyasmit hallottunk/olvastunk, hogy a hajók nagyon ramaty állapotban vannak, kicsi a hely rajtuk, elég gyötrelmes velük az utazás, és egyébként sincs semmi látnivaló útközben, így a mérleg nyelve kezdett némileg a busz felé billenni. Mellette szólt az is, hogy a hajónál lényegesen olcsóbb. Aztán az utazás előtti utolsó hetekben inkább a buszról olvastunk legalább ilyen rosszakat, úgy mint tipikus ázsiai buszok, vagyis az a verzió, amit iszonyatosan túlzsúfolnak, a csomagok az ülések közti közlekedőn, illetve még ide is kis stokikat tesznek, ahol leginkább a helyiek kuporognak. Meg hogy az állandó dugók miatt a hat órásnak mondott út könnyen akár a másfélszerese is lehet, így végülis úgy döntöttünk, hogy hacsak lehet, és járnak a hajók (ilyenkor, a száraz évszakban előfordul, hogy annyira alacsony a víz, hogy nem tudnak közlekedni), akkor ezt választjuk. Így is tettünk tehát, és milyen jól tettük! Hogy miért is? Na ez következik alább.

A jegyeket tehát már a Phnom Penhbe érkezésünk napján beszereztük, a hajójegy 35 dolláros árában a transzfer a kikötőbe is benne foglaltatik, reggel 7-re jönnek értünk, indulás f8-kor. Előző este pedig azt is megbeszéljük, hogy f7-re kérjük a reggelit, leadjuk a rendelést is. Ehhez képest másnap reggel a személyzetnek minderről fogalma sincs, úgy látszik hiába írt fel tegnap este mindent akkurátusan az úriember, mindez valahogy mégsem jutott el a megfelelő helyre. Sebaj, rendelés újra, kaja elkészül, éppen be is fejezzük amikor megérkezik a transzfer, tökéletesen pontosan. Rendben ki is érünk a kikötőbe, a vocherünkért cserébe megkapjuk a jegyeinket. Rövid üldögélés után intenek a stég felé, jöhet a beszállás. Ával lecipeljük a cuccokat, ezek a hajó hátába kerülnek, mint később kiderül a motortérbe, mi pedig beszállunk elől.

A hajó maga egy hosszú szivar, olyasmi mint a dunai szárnyashajók, Vöcsök és társai, ámde ennek nincsenek szárnyai. Állapotát tekintve talán a korának megfelelő jelzőt használnám, annak ellenére is hogy valójában fogalmam sincs a koráról. Mindenesetre közel sem annyira lepattant, mint amire számítottunk. Úgy kb 80 személyes lehet, ugyan nincs telt ház, de azért nem sok hely marad szabadon. A jegy természetesen helyre szól, így hát gyorsan meg is keressük, levágom a hátizsákom, majd rögtön irány a teteje, én itt tervezem az utazást. Á velem tart, a lányok maradnak lent – egyelőre.

Ázsiában igencsak érdekes, ámde rendkívül szimpatikus biztonsági előírások és szabályok vannak érvényben, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy csinálj amit akarsz, csak vigyázz magadra. Vagy ha nem vigyázol, hát az a te bajod. Otthon elképzelhetetlen lenne, hogy bármilyen közlekedési eszköznek is a nem egészen e célra kiképzett tetején utazzunk, különösen nem pedig egy olyan hajónak, ami azért nem gyök kettővel hasít a vízen. Itt persze senki egy büdös szót se, csináljon a turista amit csak szeretne, aztán pedig vessen magára. A tető szélén két oldalt azért van egy kb 10 centi magas korlátszerű valami, ebbe lehet kapaszkodni, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy innen leesni azért igencsak komoly ilyen irányú tehetséget feltételez.

A legénység egy hosszú bambuszrúddal ellöki a járgány a kikötőtől, majd szám szerint 1768 ló ereje dübörög föl a talpunk alatt, ahogy a meglepően jó állapotú MAN Marine Diesel munkához lát. Sebességünk igazán impozáns, egy vérbeli motorcsónak is megirigyelhetné, a parton közlekedő autókból kiindulva úgy kb 50-nel mehetünk. Á és én állunk a tetőn fülig érő szájjal, élvezzük a helyzetet, és nézzük Phnom Penh-t a vízről, illetve a vízpartra épített, hosszú bambuszcölöpökön álló kunyhók hosszú sorát a folyó mentén.

Először a Tonle Sap folyó szövevényes vízi útrendszerén haladunk, kezdetben majdnem Dunányi, aztán az elágazások során szépen szűkül, hogy később újra egy széles ágra érjen. Szépen lassan az utazóközönség többsége kimerészkedik a tetőre, mégiscsak jobb itt mint odalent. Aki lent marad, szinte kivétel nélkül alszik.

…mint ahogy most énis tenni fogom, lévén már éjfél elmúlt, és holnap vár még ránk egy nagy túra Angkor romjai között. Folytatás vagy holnap este, vagy szombaton, útban Borneo felé ;o)

A Gyilkos mezok es az S-21 borton utan elmentunk megnezni a kambodzsai kiraly palotajat. Nem olyan csilli-villi, mint a bangkoki, de szerintunk ez is szep. Aztan elmentunk meg ket templomba, majd elkoszontuk a tuk-tukostol es kerestunk gyorsan egy vacsizohelyet. Mikozben varakoztunk a kajankra, neztunk a varos forgatagat.

A fiuk kitalaltak vacsora vegeztevel, hogy setaljunk haza. Ut kozben egy piacba botlottunk, ahol vasaroltunk banant, mangot es sarkanygyumolcsot. Ahogy setalgattunk a folyoparton a J Villa fele, egyszer csak egy szep nagy parkba ertunk, ami a kiralyi palota elott volt. Á felvetette, hogy mi lenne, ha leulnenk egy kicsit a fube mi is es csilleznenk ott. Szuper otletnek talaltuk, mar csak egy sor hianyzott, de szerencsere azt is gyorsan megoldottuk, egy srac epp arult a kis cangajarol hideg uditot/sort, ugyhogy vettunk is belole es szepen rendesen meg is iszogattuk. :-) 

Iszogattunk, beszelgettunk, elveztuk egyszeruen az eletet, hogy este 8-kor, 35 fokban itt lehetunk a vilag masik felen. :-)